Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nincs rossz lélek...!!!

2010.12.07

 

 

Nincs rossz lélek!!!

 

 

 

 

Az ember megszületik mint kisbaba. Egy újszülött sem lehet eleve romlott, nincs ember aki ezt gondolhatná. Aki látott már babát, pontosan tudja mennyire tiszta, makulátlan, mennyire angyali. Mindenki a lelke mélyén tudja, hogy fentről küldték le közénk, hogy nincs olyan dolog amiben hibázni tudna. Ma már azt is tudja roppant fejlett társadalmunk, hogy mi tesszük olyanná amilyen a végén lesz. Abban is egyet értünk azonban, hogy vannak eleve magával hozott tulajdonságai, melyeket értékelhetünk rossznak, de értékelhetünk erénynek is attól függően, hogy a körülötte lévő emberek milyenné váltak, milyen normák szerint élnek és szeretnék utódaikat felnevelni. Ha egy gyermek például makacs, az lehet idegesítő egy másik szintén makacs szülő számára, mert a kettejük akarata ütközhet ezen a ponton, de akár lehet erény egy alapvetően gyengébb jellem számára, mert látja benne annak a lehetőségét, amit Ő maga nem tudott véghez vinni, vagy rosszabb esetben egyszerűen csak nem kell a sarkára állnia hogy irányítsa gyermekét, hanem maradhat abban a lagymatag akaratgyenge állapotában amiben addig is jól ellubickolt. Hogy kiből melyik jegyek válnak előnnyé és hátránnyá, az leginkább a környezet hatásaitól függ.

 

Minden ember alapvető feladata élete során, hogy beteljesítse saját sorsát.

De mit értünk sors alatt?

A sors tulajdonképpen nem más, mint megvalósítani azokat a tulajdonságokat az életszituációkon keresztül, melyeket korábbi életeinkben nem, vagy csak félig-meddig sikerült. Itt soha nem földi fizikai dolgokra kell gondolni, hanem lelki tulajdonságokra, melyekhez a kialakult helyzetek nyújtanak megfelelő színteret. Ezekből is vannak kisebb és nagyobb horderejűek. Vázolok néhány példát, hogy még inkább érthető legyen. Életünk során mindannyian kerülünk kisebb és nagyobb közösségekbe, ilyenek a család, iskola, munkahely, párkapcsolat, baráti viszonyok. Ezen emberközösségek keretei között gyakorolhatjuk azokat a tulajdonságainkat, melyeket még nem csiszoltunk fényesre. A leginkább próbára tévő ezek közül talán a legszűkebb családi környezet, azután a baráti, párkapcsolati, melyek közül minél közelebbi a kapcsolat, annál inkább érinti a szívünket és befolyásolja a tetteinket. Nem véletlen, hogy annyira hangsúlyozzák (már a csapból is ez folyik) a gyermekkor és a család szerepét annak jelentőségében, hogy milyen felnőttek leszünk. Innen tanuljuk ugyanis azokat a viselkedésformákat melyeket aztán majd kiviszünk a falakon kívülre, a barátságainkba, majd a tágabb környezetünkbe. Hogy otthon szidtak-e vagy dicsértek, öleltek-e vagy vertek, mind-mind kihat a személyiségfejlődésünkre és további életünkre. Ezt persze ma már mindannyian tudjuk, de nem lehet róla eleget beszélni. Az is biztos hogy, nagyon nehéz az évek (és vicces hogy kb. 15 évről beszélünk csupán) alatt összegyűjtött és jól beidegződött mintákat levetkőzni, de egyáltalán nem lehetetlen.

 

De térjünk vissza egy pillanatra az életúthoz és a sorsfeladathoz. Mindenki az évek alatt kapja a megoldandó feladatokat, helyzeteket, a lehetőségeket, melyekből a végtelennel egyenlő számú van. Mindig attól függően jön a következő, hogy az adott pillanatban a sok közül melyiket is választottuk. Hogy melyiket, azt pedig a fent említett háttér nagy mértékben befolyásolja, vagyis a berögzült reakciók, tanult viselkedési minták. Az életfeladatunk valójában nem volna más, mint egy szituációban mindig a számunkra és mindenki számára lehető legjobb megoldásra törekedni, a lehető legjobbat kihozni valamiből mindenki előnyére. Hogy a legapróbbakat említsem először, ha valaki hozzánk szól kedvesen amikor nekünk éppen morcos a kedvünk, rámordulás, felhorkanás helyett nyugodtan lehetne mosolyogni, vagy kedvesen felhívni a figyelmét arra, hogy ne most, inkább később beszélgessünk mert rossz a kedvem. Ezzel nem tettünk semmi rosszat és nem bántottuk meg vele a másikat. Most lehet hogy csalódást okoztam amikor az életút és a sorsfeladat kapcsán ilyen banális és bagatell dolgot említek, de mégis kénytelen vagyok alulról felépíteni a piramist hogy az a végén biztos talpakon álljon, hiszen  a „Ne ölj!” önmagában nem igen hatásos, ráadásul az már az agresszivitás legteteje. Biztos vagyok benne, hogy a probléma sokkal mélyebben gyökerezik, méghozzá a legapróbb, legcsekélyebb dolgokból. Egy mosoly hiánya, egy ölelés hiánya, egy kedves szó hiánya éveken át, megteszi a hatását egy ember lelkében a sok kicsi sokra megy elv alapján.

Elsődleges és legfontosabb célunk az életben, vagyis az életcélunk maga a fejlődés volna. Egyszerűen csak eljutni A pontból B pontba. A két pont között természetesen a legrövidebb út az egyenes volna, de az élet ennyire azért mégsem egyszerű. Hogy melyik utat választjuk, hogy valójában eljutunk-e abba a bizonyos B pontba csak rajtunk áll. Az azonban biztos, hogy az  élet afelé terelget minden erejével, a saját belső késztetéseink által. Az életfeladat pedig az a része a történetnek, hogy adottak azok a pontok melyeket menet közben érinteni kell, apró feladatok, mint az iskolában. Egy dolgozatban van 15 feladat, ha mindet megoldjuk jeles, akkor eljutottunk B-be, ha csak a felét mondjuk akkor hármas, jövünk újra. Mert akár tetszik akár nem, addig és addig kell újra járni az iskolát, míg mindenki ötösre nem végez. Nincs átmenet, nincs négyes alá. Ha harmincszor járjuk ugyanazt az osztályt, akkor annyiszor. Nem is fontos, csak a végeredmény számít.

Ha már iskolai példánál tartunk és osztályoknál, akkor vegyük az életet a gyakorlatnak, vagyis amit lélekben meg szeretnénk valósítani, arra a földi létezés ad lehetőséget terepnek. Mondjuk legyünk egy középiskola diákja, aki elméletben megtanulja könyvekből hogyan kell szőlőt termeszteni. Papíron leírva már nagyon megy nekünk, de mit sem ér, ha még sosem csináltuk. Nyári gyakorlat, kimegyünk a megfelelő hegyoldalba és elvetjük a magot. Figyeljük az időjárást, mikor kell öntözni, mikor kell vegyszerezéssel óvni, mikor kell kötözni, stb. Amennyiben mindent jól csináltunk, várhatóan gyönyörű, gazdag, finom termésünk lesz. Ha nem jól, akkor éhesek maradunk. Persze itt bármivel lehet helyettesíteni ezt a gyümölcsöt. Hiába is tanultuk már meg és tudjuk elméleti szinten a műveletsor lépéseit, ha a gyakorlatban nem működik. Ha újra visszatérünk az élet játékához, akkor ez volna a szőlőtermesztés gyakorlati része. Tudjuk, hogy hogyan kéne csinálni, mit szeretnénk elérni, a lelkünk pontosan tudja milyen fázisokon kell keresztülvinni önmagunkat, sorsfeladat = ültetés, öntözés, védelem, kötözés, feldolgozás, ha odafigyelünk rá, akkor esélyesek vagyunk megvalósítani és megteremteni azt. Amennyiben nem figyelünk magunkra, csak sodródunk az árral, fogalmunk sincs mikor mit kell, kéne csinálni és nemhogy szőlő nem lesz belőle a végén, de még talán egy karó sem amire felkötözhetnénk. Akik hisznek a reinkarnációban most nyugtathatnák magukat azzal, hogy jól van akkor majd úgyis jövök megint, ha elrontottam, hát elrontottam majd legközelebb sikerül. Ez önmagában még igaz is volna, csupán itt lép be az a belső késztetés és indíttatás, mely szerint az életcél nem teljesedik be, ami maga a fejlődés volna, ettől pedig a lélek szenved. Nagyon szenved. Az egyetlen dolog amitől a lélek képes boldognak lenni, ha a maga útját járja és beteljesíti a sorsát. Minden más nyugtalanságot idéz elő, diszharmóniát, békétlenséget. Békétlenséget saját magával és a külvilággal szemben egyaránt. A lélek nem tudja elviselni a fejlődés hiányát.

 

Most hogy végigvettük a lehetőségeket, az egyetlen esélyt a boldogságra, folytassuk a már megkezdett gondolatsort a gyerekkorral és a családdal. Miután a növekedésünk szakasza nagyrészt meghatározza a felnőttkorra kialakult személyiségünket, így hajlamosak vagyunk manapság mindenért azt az időszakot és leginkább szüleinket, azután testvéreinket, majd tanárainkat és pajtásainkat hibáztatni. Hogy példával éljek: mert az anyukám mindig így és így csinált. Mert az apukám sosem volt otthon, nem törődött Velem. Mert a társaim mindig gúnyoltak ezért vagy azért. Mert Nekem ezt vagy azt, senki sem mondta el. Természetes dolog, hogy másban keressük a hibát, még az is ha megtaláljuk, mert ez is előre visz minket bizonyos szintig. Ha tudjuk honnan ered a probléma, fel lehet ugyanott oldani. DE!!! Kérdem én mikor jön az a rész, amikor elkezdünk gondolkodni a saját felelősségünkön a saját felnőtt életünk cselekedeteiért? Mert azt értem, hogy egy gyermeknek sanyarú sorsa volt, mondjuk nagyszülők nevelték a szülei meg csak úgy otthagyták magára, na de kérem hát most felnőtt ember lett nem? Mikor fog azon elgondolkodni, hogy hogyan kéne élni, hogyan kéne az ÉN életemet létrehozni? Ha valaki és legyen az akár egy szülő, vagy barát nem cselekszik helyesen az engem feljogosít arra, hogy én is ártsak vagy bántsak, vagy üssek-verjek másokat? Ha más (gyerekkoromban hányszor kérdezték Tőlem) kútba ugrik fiam Te is utána ugrassz? Ja, hogy azt nem. De azért rossznak lenni kicsit jó és még jobb ráfogni valaki másra. Senkit, ismétlem senkit nem mentesít helytelen cselekedetei alól valaki más ostobasága, vagy tudatlansága, rosszindulata, akár ártó szándéka. Mindenki azért felelős, amit Ő maga visz véghez. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy bűn hibázni. Nem erről van szó. Nincs ember aki ne hibázna, vagy vétene saját maga vagy más ellen. A lényeg azonban, a kulcsszó az egészben, hogy tanulni kell belőle! Ha az egyik sor szőlőtőkém elrohadt mert túllocsoltam, micsoda balgaság szándékosan  a következő sort is kiirtanom. De most tényleg ez logikus volna? Pedig ezt csináljuk akár tetszik akár nem. Újból és újból belelépünk ugyanabba a hibába, néha már feljajdulva saját magunkon belül amikor egyedül vagyunk, hogy: -Ez most jó Neked? – Direkt csinálod? – Valószínű mindannyian éltük már meg ezt az állapotot.

 

Ezen kívül van még egy gyakori tényező mely más útra terel bennünket mint amit magunknak kijelöltünk, az pedig más emberek véleménye elvárása velünk szemben, vagy egy szituációval kapcsolatban. Mit szól anyu, mit mond apu, hogy fognak rá reagálni, hogy mondom el a páromnak, stb…. Sajnos hajlamosak vagyunk sokkal többet adni ezekre a dolgokra mint amennyit kéne. Ugyanis egy igazán bölcs ember sosem mondja meg mit kell / kellene tenned, csupán javasol. Segít eligazodni, szól ha a szakadék szélén álldogálsz és omlik  a talpad alatt a talaj, közben azt is pontosan tudja, hogy nem védhet meg mindentől, de leginkább önmagadtól nem. Amikor kisgyermek először a mászókára megy fel, még fogod. Később egyre kevésbé. Még később amikor ott sem vagy, csak bízhatsz benne, hogy a lehető legjobban oldja meg a „feladatot”. Mászni nem lehet senki helyett, kapaszkodni se, de eltiltani meg végképp nem, annál inkább fogja majd akarni és ha nem segítettél neki véghez vinni, na akkor tuti a kudarc. Így egymást nem eltiltani kell bizonyos szituációktól, vagy bántani azért mert belekerült, hanem segíteni, hogy elbírja, képes legyen megbirkózni vele. Egy szerető szív így tesz. Egy szerető szív sosem dorgál, nem bánt, nem hülyéz le. Egy szerető szív szeret ahogy bír, még akkor is ha a vesztedbe rohansz mert tudja, hogy Neked az az út lett kijelölve. Féltő, aggódó szempárral követi a lépteidet és beléd vetett hitével bízik abban, hogy sikerülni fog.

 

Lépjünk még egy gondolattal tovább! Felnőttünk. Lehet, rossz gyerekkorunk volt. Lehet rossz tanáraink voltak, akik nem dicsértek, bátorítottak, csak szidtak. Már akkor lemondtak rólunk. Ez a gyerek egy átok! Vagy már az óvodában ránk ripakodtak. Rossz tanulók, rossz gyerekek voltunk. Jó, rendben. És most? Most akkor mi lesz? Mondjuk 20-25-30 éves vagy. Talán már bűnöztél is lopás, hamisítás, hogy a durvábbakat ne is említsem. Ha jól értem akkor ez már így is marad, mert az apukád vert? Elromlott az életed és ennyi. Valahogy így? Nem tanítottak meg szeretni, hát meg sem próbálod soha, mert téged nem lehet szeretni mondták régen. Akkor ebből már sose lesz szőlő? Vagy legalábbis a mostani életedben nem ha jól gondolom. Ennyi. Volt 30 rossz éved, és még azt a maradék 40-et igyekszel ennél is jobban befeketíteni. Végül is minek is megpróbálni? Eddig sem ment, miért pont ezután menne? Talán megjártad már az utcát is és sötét alakokkal találkoztál akik megértettek Téged, mert ugyanabban a cipőben jártak. Azon még nem gondolkodtál el, hogy Ők is rosszul látják az életet? Hogy Ők is mindenki másban keresik a hibát? Hogy az alapvető hozzáállással van baj? Vagy úgy látod a Bélának akinek sikerült kimászni a mocsokból csupán szerencséje volt? Aha, persze. Hát nem. A Béla rájött a titokra. Rájött, hogy minden odabent indul el. Akármit is gondolsz a világról, az olyanná válik. Aki fél az erőszaktól (figyeld csak meg) az előbb utóbb ha sokáig rinyál erőszak áldozatává válik. Akinek sokáig mondogatják, hogy „-Bűnöző lesz ebből a gyerekből majd meglátjátok!” az elhiszi és azzá is válik. Ezek a : reménytelen eset, már az apja is ilyen volt, az egész család tolvaj, a nézd honnan jöttek, ostoba vagy fiam és semmire se viszed, lopni fogsz ha ezekkel barátkozol, ….stb. címkékkel megbélyegzett gyerekek.

 

Hát itt vagy. Felnőttél! És most? Még mindig ülsz a jól megkreált elméleteiden és azt mondogatod legörbült szájjal, így sikerült. Nem jött össze az élet. De ezt már az elején is lehetett tudni. Peches alkat vagyok. Tudtam én! Nem is csodálkozom. A gyerekeim semmibe vesznek, nem érek semmit se. Ez van.

Felnőttél! Mikor fogsz elkezdeni felnőttként viselkedni ne haragudj?! Tudod mi egy felnőtt ember ismérve? Hogy felelősséget vállal. Kiért? Saját magáért. Miért? A gondolataiért, a cselekedeteiért, a tetteiért, az érzelmeiért. Mindenért, ami Ő maga. Azt mondja: igen, ez én vagyok! Én ezt gondolom, én ezt csináltam. Még ha nem is jól; de ezt csináltam és tudom, hogy legközelebb megpróbálom még jobban. Igen, én ezt érzem. Még akkor is ha másoknak  nem tetszik. Ezek az én érzéseim és érzésekről nem lehet vitatkozni. Amit én érzek, azt én tudom és képes vagyok ki is mondani azt! Sőt! Képes vagyok azt szépen kimondani. Szép szóval, kedvesen. Mosolyogva. Kedvesem! Én már nem szeretlek úgy ahogy TE azt szeretnéd. Szeretlek mint embert, de mint szerelmemet sajnos már nem. Tisztellek, becsüllek, szeretlek mint gyermekem apját/anyját, épp ezért hagyjuk hogy máshol keressük a boldogságot. Amit mi csinálunk már csak egymás kizsigerelése és tönkretétele a végsőkig. Ne tegyük tönkre egymás és mások életét!

Tényleg olyan nehéz ez? Persze hogy nehéz, mert nem ezt tanultuk. Azt tanultuk, hogy hazudni kell. Hazudni, hogy nehogy a másiknak rosszul essenek a szavaink. Nehogy olyat mondjunk amit Ő nem akar hallani. De tudod mit mondok én Neked erre? Az Ő érzelmi reakcióival és cselekedeteivel birkózzon meg Ő maga. A másik dühével, haragjával, félelmeivel, sérelmeivel Neked nincs dolgod. Ha kedves vagy, máris lefegyverezted. Csak egyszer próbálj meg kedvesen kinyilatkoztatni! Szeretettel. Szívből jövő szeretettel. Tiszteld a másikat és Ő is tisztelni fog Téged. Tiszteld a szabad akaratát, és a Tied is tisztelve lesz.

Felnőttél! Viselkedj is aszerint!

 

Most megkérdezhetnéd Tőlem, hogy Nekem ez megy-e úgy ahogy leírtam? Bevallom nem mindig. De egy dologra azonban büszke vagyok, hogy legalább igyekszem. Megpróbálom. Csinálom nap mint nap és minden erőmmel törekszem rá, hogy képes legyek fejlődni. Nem élem meg kudarcként ha nem megy, sokkal inkább nevetek egyet, de legfőképp levonom a megfelelő következtetést belőle. Legközelebb ezt nem így kell. Legközelebb megmutatom, hogy tudom másképp is! Elméletből azt hiszem ötös. A szőlőültetésnél még vannak halott cserjék, de egyre kevesebb hála magamnak! J

 

Életfeladatok

Mindenkinek meg van szabva, hogy a két állomás között milyen helyzeteken kell keresztülmennie, melyekből képes tanulni, illetve a leggyorsabban elsajátítani az ismeretanyagot hogy jöhessen a következő szint. Nem mindig sikerül elsőre. Sőt! Legtöbbször nem sikerül elsőre. De ahogy a magasugró sem az átugorhatatlan léccel kezdi, úgy mi sem. Van aminek nagyon sokszor nekifutunk mire megugorjuk, sokszor valóban fájdalmas érkezéssel egybekötve. Megütjük magunkat, majd felállunk, megpihenünk kicsit és uccu neki újra. Amikor olyan helyzetben találod magad amiről azt gondolod, hogy én ezt már nagyon unom, tudd hogy nem az az első próbálkozásod, de sajnos még nem tökéletes a kivitelezés. Miért van az, hogy az egyik embernek szembesülnie kell mondjuk sok szerette elvesztésével maga körül ráadásul sorozatosan, a másiknak meg „csak” szép apránként ahogy az időben meg van írva? A feladat mindig ott a legnehezebb, ahol a legtöbb problémánk adódik a megoldással. Például nehezen küzd meg a halál gondolatával, vagy épp retteg a haláltól, de lehet hogy az elengedéssel vannak nehézségei. Van aki gazdag, van aki szép, van aki könnyen tanul nyelveket, van aki tud énekelni. Sokféle ember, sokféle életút, de nem azt kell fürkésznünk, hogy a másik mit tesz vagy nem tesz, miben jó vagy miben gyengébb, hanem azt, hogy a mi dolgainkat hogyan kéne a lehető legjobban kivitelezni, megvalósítani. A mi szőlőnk, a mi táplálékunk. Mindenki a magáét eszi. Ne lessük a szomszéd kertjét, Neki máshonnan/máshogyan sütött a nap.

Hogy mikor és meddig tart egy feladat nagyon egyszerű kideríteni. Ha menni kell, ha a lelked menni akar, akkor Neked ott már nincs több dolgod. Akkor menni kell, mert attól hogy Te vizsgáztál az élet nem áll meg, jön a következő. Néha ad egy kis pihenőidőt a lelkednek két akadálypálya között, de nem sokat. Ezek a rések csupán arra szolgálnak, hogy felkészülj az újra. Elraktározod magadban az előzőt, helyére rakod és mehetsz tovább. A hosszú pihenőidő sok változást kíván Tőlünk s míg azt nem tettük meg, nem jöhet az új, akkor leragadtunk a régiben valahol félúton. Egy kátyú, egy gödör képében húz vissza a múlt valamiért.

 

A legméllye..

Nagyon sokat gondolkoztam viszonylag szélsőséges eseteken. Amikor az ember nagyon elvéti az irányt. Amikor valóban „elrontotta” az életét „mások” miatt. Mire gondolok? Például olyan emberekre akik valamilyen bűncselekményt követtek el és börtönben ülnek hosszú évekre. Hogy lehet-e abból még kikecmeregni és újra talpra állni? Helyrehozni a félresiklott vonatot újra útnak eredni? Biztos erre is van többféle példa és a bűnelkövetés mértékétől, valamint az adott személy érzelmi, pszichés és mentális állapotától is függ hogy mennyire hozható helyre a történet. Épp a napokban láttam egy műsort egy amerikai börtönéletről (különösen szigorított, tele nehézfiúkkal), ahol két elítélt adott interjút a benti „életről” melyben nagyon megfogott amikor azt mondták, hogy az ottani túlélés egyetlen kulcsszava, a tisztelet. Tisztelni kell egymást, akkor van esélyed. Azt nem tudom, hogy van-e olyan sors melyben eleve el van rendeltetve a börtönélet a bezártsággal együtt, vagy csak a lehetősége van benne. Esetleg egy pont ahol eldöntheted hogy lefelé vagy fölfelé visz az utad, de abban biztos vagyok, hogy az egy kutya kemény lecke lehet a lélek számára, ahol „gyorsított és nyomatékosított eljárásban” tanulod a leckét. Javulsz, vagy nem javulsz, mert már elindultál a lejtőn és rohansz a mélybe. Szedd össze magad, mert akár akarod, akár nem, fejlődnöd kell! Ha ehhez ilyen súlyos körülmény szükséges, hát megkapod! A bűnözésben egyébként az a nagyon érdekes, hogy amikor valaki valamit elkövet, ugyan felmerül benne hogy börtönbüntetés járhat érte, de valójában nem hiszi el hogy az vele megtörténhet. Reménykedik a következmények elmaradásában. A lényeg a remény. A börtönben  még az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet is a remény tartja életben. Hogy egyszer kiszabadul. Hogy mikor nem tudja, nem hiszi el valójában Ő maga sem, de reménykedik. Számos ilyen interjú készült már rabokkal, akik azt mondták: „-tudom hogy sosem szabadulok, nekem már mindegy mit csinálok” mégsem csinál semmi rosszat. Ha neki már mindegy, akkor mi tartja mégis vissza vajon? Hát a remény, hogy egyszer talán mégis, meg talán a megbánás, talán megértette, megtanulta a leckét, nem akar már több rossz fát dobni a tűzbe elég attól megtisztulni amin már javítani úgysem lehet. Sokszor emlegetett mondásunk, a remény hal meg utoljára. Persze. Az ember előtt. Mert amikor nincs remény, ott az ember megszűnik létezni. Akkor lesz öngyilkos, vagy hal meg egy betegségben, mert feladja. Nincs remény a gyógyulásra.

Voltál már ha csak egy pillanatra is reményvesztett? Én igen. Abban a másodpercben úgy érzed, hogy legszívesebben a  földdel válnál egyenlővé, késztetésed van hogy összeroskadj és kívánod a halált. Épp eszű embernél ez pillanatok alatt átmegy a lelkén, egy belső hang rád szól! Na elég! Most azonnal szedd össze magad! Nagy levegő és már tudod hogy fel fogsz állni. De amikor végleg feladod, ott egyszerűen meghalsz.

 

Hány út van és melyiket válasszam?

 

Rengeteg lehetőségünk van és rengeteg úton juthatunk el a legvégső ponthoz. Választhatunk nagyon gyötrelmeset, kínkeserveset és választhatunk könnyedebbet. Hogy hogyan választunk? A lelkünkkel, a gondolatainkkal, a szavainkkal. Már oly sokan előttem leírták e témában hogyan is működünk, de nem lehet róla eleget beszélni. Minden egyes nap, minden egyes pillanatában döntéseket hozunk. Döntéseket hozunk az érzéseinkről, a gondolatainkról. Szeretem, nem szeretem. Akarom, nem akarom. Csinálom, nem csinálom tovább, elég volt. Ha azt hisszük hogy ezeknek semmi jelentőségük a saját sorsunkban, akkor óriási nagyot tévedünk. Minden óra minden percében vannak érzéseink, melyek meghatároznak minket. Ami bent, az kint, ami fent az lent ha ismerjük ezeket a mondatokat. Amit belül táplálunk, azt valósítjuk meg a külvilágba. Hogy mi közöd ahhoz hogy a szomszéd néni rád mordult, mikor nem is csináltál semmit?  Jusson csak eszedbe akár pár napja milyen gondolat suhant át a kis fejeden vele kapcsolatban? Vén morgós öregasszony? Mindig belém köt?  Lehetett egy másodpercnyi villanás, mégis megtette a hatását. Hogy a civakodást Ő kezdte? Biztos vagy Te abban, hogy az első találkozáskor nem alkottál róla negatív véleményt? Csak nem maradt meg benned, mert nem tulajdonítottál neki túl nagy jelentőséget. Mára már azonban minden napos jelenség, hogy összetűzésbe keveredtek. Akkor vegyünk egy idegennel való találkozást. Milyen gondolat előzheti meg? Pl. ma tuti rossz napom lesz, vagy mindig van valaki aki kötözködik az utcán, a boltban az eladó, stb….vagy a bankos ügyintéző. Mindig előre elhatározzuk lelki szinten, hogy milyen napunk lesz, hogy hogyan fogunk viselkedni, reagálni. Innen már csak egy lépés volna erre tudatosan figyelni és pozitív irányba terelni a végkifejletet. Ezek a legapróbb dolgokra éppúgy igaz, mint a nagy horderejű eseményekre az életünkben. Ezen döntések sorozatával alakítjuk és választjuk ki, hogy melyik ösvényen járunk. A végtelennel egyenlő számú lehetőségünk van ösvényekből is. Akármelyiken járhatunk, de az is biztos hogy mindegyiknek vannak olyan fix pontjai, melyeket át kell élnünk és meg kell tapasztalnunk, a folytatás pedig aszerint változik, hogy ezeket hogyan oldottuk meg. Így igaz az is, hogy a sorsunk meg van írva és az is, hogy a sorsunkat mi magunk alakítjuk. Bizonyos mozzanatokat nem kerülhetünk el akárhogy is próbálunk kibújni alóla vagy elodázni azt, más események alakulása pedig ezek sikerességétől vagy sikertelenségétől függ. Ezek után gondolom nem is kell említenem, hogy egy-egy döntésünk hány másik ember életét tudja még befolyásolni, így az is igaz hogy mások döntései is alakítják a miénket, de közel sem olyan mértékben ahogy azt mi képzeljük. Mert ha valaki egy élethelyzetre nemet mond, nem hajlandó azt velünk megoldani végigcsinálni, biztosak lehetünk benne, hogy kapunk annak a feladatnak a megoldására másik személyt. Ez most kissé nyersen hangzik tudom, mert nagyon nem mindegy hogy Klaudia vagy Ágica lesz-e a feleségem, magasabb szinten azonban leginkább az számít, hogy az élettervemet véghez tudjam vinni, a szereplők pedig változhatnak menet közben saját és mások döntései alapján.

Hogy van-e rossz döntés megint csak érdekes kérdés. Az előzőből kiindulva van is meg nincs is. Az biztos hogy mindannyian gondolkodtunk már el azon, ha így vagy úgy alakult volna most hol lennék? Nehéz elképzelni, hisz az már csak egy füstbe ment terv, de ha jól megfigyeljük az „elszalasztott” lehetőségeket valahogy más formában mindig visszakapjuk korrekcióra. Talán most sikerül! Persze nem a végtelenségig, mert az élet véges, de jó párszor nekirugaszkodhatunk ha úgy tetszik. Legyen az párkapcsolati probléma, vagy munkabéli, vagy emberi magatartással kapcsolatos. Most pedig azt kérdeznénk, hogy mi van ha nem tudjuk elintézni a dolgunkat? Hát, akkor bizony jövünk újra és kapjuk megint a feladatot. Természetesen aki nem hisz a reinkarnációban az most nem tudja magáénak érezni ezt az eszmefuttatást sem, de nem baj, majd valamelyik következő életében. J

Persze az volna a jó, ha egy élet alatt mindent el tudnánk intézni, de azt hiszem ez képtelenség. A lélek nem bír el ennyi feladattal egyszerre, csak apránként, máskülönben összeroskadna alatta. Csupán több életre szétosztva lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy a rosszul megoldott feladatok újabbakat rónak ránk a folytatásban az összefüggések bonyolult hálója képében. Mert egy próba szász meg száz másikkal van összekötve, nem csak úgy önállóan. Például az anyaság felvállalása mint olyan nem létezik csak így magában, hanem annak minden apró részletéig kidolgozva kell végigcsinálni. Türelem, kedvesség, gondoskodás, törődés, stb….szülni, vagyis a fizikai folyamatot önmagában végrehajtani nem próba, annak átélése és nehézsége már lehet az, de sokkal inkább az utána ránk váró sorozatos lelki kihívás. Gyakorolni az ebben az élethelyzetben rejlő fejlődési szakaszokat. Megérni. Éretté válni, bölccsé lenni egy gyermek által. Az élet célja mindig a fejlődés valami hatására. Az én fiam 5 évesen közölte Velem, hogy nagyon büszke rám mégpedig azért, mert ilyen ügyesen felnőttem. A gyermek tudja és érti, hogy mi rejlik a dolgok  mögött. Valóban felnövünk egy-egy folyamat által. A megtapasztalás, az átélés ad ehhez táptalajt, hogy mit hozunk ki belőle az már csak rajtunk múlik. Ugyanez a helyzet a többi esetben is, akármit csinálunk, akármi is az éppen aktuális problémánk. Sokszor veszünk nagy levegőt, hogy ezzel erőt gyűjtsünk a továbbiakhoz, a megcsinálom lélegzete ez. Vagy épp a nem bírom tovább miközben tudod hogy bírod. Sokszor nehéz a léleknek ebben a világban eligazodnia és állni az „ütéseket”, de nem lehetetlen. Ha az volna, a Jóisten nem állítana oda. Azt mondják csak annyit tesz ránk, amit még éppen el tudunk viselni. Meg azt is, hogy más sorsa alatt összeroskadnánk. Én is így gondolom, hogy pont elég a sajátom és amikor valaki más életébe nyerek betekintést, majd a lelkem elkezd sóvárogni, hogy de jó is Neki, mindig emlékeztetem magam arra, hogy talán a jó dolgokat az életéből kívánom magamnak, de a rosszakat semmiképp sem szeretném Jobb ha megmaradok a magam feladatainál! Ne feledjük aki látszólag tökéletes életet él lehet, az szenved a leginkább. Sokkal inkább irigyeljük azt az embert, aki őszinte életet tud élni! Az lelkileg gazdag és szabad ember.

 

Mi hát a végső következtetés az élethez?

Légy mindig nyílt és őszinte!

Vállald fel magad még a legzordabb körülmények között is!

Nincs reménytelen helyzet, csupán megoldandó feladataink vannak.

Amit az Isten rád rakott, azt el is bírod.

Járd a saját utad és sose feledd, Nálad jobban senki sem tudja melyik az!

Hallgasd meg mások tapasztalataiból levont következtetéseket, de csak magadra hallgass! Figyelj befelé, mert kívül sosem fogod megtalálni a választ!

Légy felnőtt és élj aszerint!

A múltból vond le a tanulságot és a jövőt úgy alakítsd, hogy ugyanazt a hibát lehetőleg ne kövesd el újból!

A szeretet az egyetlen út mellyel bármi megoldható, a többi csak átmeneti megoldást hoz.

Nincs rossz lélek, csak félresiklott élet.

Nincs olyan félresiklott élet, melyet ne lehetne helyrehozni szeretettel.

 

Ha nem tudod merre tovább, nézz az égre és tiszta szívvel szólj így:

-         Legyen úgy ahogy lennie kell!!!     …a válasz nem marad el…

 

………………………………………………………………..

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.